Ma reggel valami kattant bennem.
Nem hangosan, nem drámaian – csak úgy halkan. Mint amikor egy régi doboz kinyílik a padláson.
Eszembe jutott valami:
Mikor nevettem utoljára úgy, hogy már fájt a hasam? – merült fel bennem a kérdés.
Nem az a „vicces mémes” röhögés. Hanem az a földön gurulós, könnyes, fuldoklós nevetés. Az, ami gyerekként mindennapos volt.
Hova tűntek azok az idők, azok a pezsgő, élő mindennapok, amiket akkoriban nap, mint nap megéltünk? Hogyan kerültünk abba a mókuskerékbe, ami a lelkünket a végtelenségig kiszipolyozza belőlünk? Emlékeztek biztosan, amikor gyerekként, vagy tinédzserként megfogadtátok, hogy „ti aztán tuti nem fogtok beleesni ebbe a csapdába”. Megfogadtátok, hogy mindig boldogok és derűsek lesztek, tele energiával, boldogsággal, zsongással, és hogy soha nem lesztek beszürkültek, olyanok, akiket mindenhol láttok, akárhányszor szembejön veletek valaki az utcán. Olyan, aki már több éve, vagy akár több évtizede a munka világában van és folyamatosan szivárog ki belőle az élet, aminek köszönhetően a problémák is csak sokasodnak.
És most? Így, hogy felnőttünk? Így, hogy beléptünk a munka világába? Most komolyak vagyunk. Komolyak vagytok. Elfoglaltak. Érettek. Semmire nincs idő, se energia.
Hát persze. Nyilván nem tudta egyikőnk sem kikerülni ezt a szörnyeteget, ami vagy aki elvette tőlünk a mindennapi mókát, a nevetéseket, barátságokat, a gondtalanságot. Beszippantott minket is, mint nagyjából mindenkit, és szipolyoz. Szívja ki belőlünk a színeket, az általános vidámságot, azt a gyermeki lelket, akik voltunk, gondtalanul, mindig mosolyogva, és a helyére gondokat, feladatokat, megoldásra váró problémákat tesz.
Régen nyár volt. Úgy igazán nyár.
Poros utcák, izzadságszagú gyerekkor, lekváros kenyér a sarokban, mi voltunk a játszótéri és az udvarok zajának forrása. Lehetett hemperegni a fűben. A vajas-mézes kenyértől cuppogott a szád széle. Kézen álltunk a sáros kertben, és nem számított, hogy koszosak vagyunk, ahogy az sem, ha zuhogott az eső, vagy vörösre pirultunk a tűző napon, mert móka volt az életünk, minden és mindig a játékról szólt. A kalandokról szólt az életünk, a haverokkal, szülőkkel együtt nevetni és érezni azt a pluszt, ami az egészet olyan varázslatossá tette. Mert ez volt a dolgunk, hogy éljünk és legyünk boldogok.
Mert élni nem volt ciki.
Most meg…?
Egy felnőtt ember már ne hintázzon, ugye? Ne nevetgéljen hangosan. Ne ugráljon pocsolyába. Ne a vidámságot és az örömöt keresse mindenütt, hanem az adott problémára a megoldást. Mert ha nem teszed? Mi van, ha próbálsz egy kicsit vidámabb lenni, mint a többiek?
„Mi vagy te, gyerek?” Jönne a megjegyzés valakitől valahonnan valószínűleg lekezelő, vagy cinikus hangnemben.
Ő pont az a személy lenne, vagy azok, akik már régen elfelejtették, hogy milyen is volt az, amikor önfeledten nevettek. Amikor senkinek nem ártottak, senkibe nem akartak belekötni, senkinek nem dirigáltak, vagy épp nem mondták meg nekik, hogy mikorra legyenek kész az adott munkával. Mert akkor mindez nem számított.
Valahol közben megtanították nekünk, hogy élni egyenlő komolynak lenni. Hogy az öröm gyanús. A játék gyerekes. A nevetés zavaró.
És mi szépen beszoktunk. Kívül mosolygunk, belül meg fogcsikorgatva túlélünk. Mert így „kell”. Mert ez a „felnőtt élet”.
Csak közben valami elszivárgott. Valami fontos.
Lehet, hogy most Excel-táblákat töltesz meg egy cégnél minden nap, mások utasításait követed, mindenkinek meg akarsz felelni, és számlákat fizetsz. Ez megy körbe és körbe, mert ez a dolgod. Ez lett a dolgod.
De az a gyerek, aki mezítláb szaladgált az udvaron, még ott van benned. Csak csendben lett. Mert már nem hívtad játszani. És lehet, hogy épp most lenne itt az ideje. Újra.
És tudod, hogy mi a legnagyobb iróniája az egésznek?
Hogy amikor a gyereked vagy a szomszéd kölyök nevetve hempereg a sárban, te rászólsz, hogy „viselkedj már!”. Pedig régen pont ezt csináltad te is. Csak elfelejtetted. Vagy pont ez az, amit kineveltek belőled, hogy ez „ciki”. Nőj fel végre.
És tudod, lehet, hogy nem is őt szóltad le.
Lehet, hogy csak magadra haragudtál azért, mert már nem mersz az a gyerek lenni, akire ő emlékeztet. Szinte biztos vagyok benne, hogy már benned is felmerült a kérdés…
Vissza lehet menni?
Nem azt mondom, hogy költözz vissza anyádhoz és egyél Nutellát vajas kenyérrel egész nap, de azt igen, hogy merj nevetni hangosan. Merj hintára ülni. Legyen maszatos a szád. Szakíts időt nevetni. Játszani. Élni. Mert az élet nem egy Excel táblázat…
Hanem nyár. Poros, ragacsos, napszagú nyár. És ha csak egy kicsit is visszacsempészed, máris történik valami. Szóval a kérdés…
Te mikor nevettél utoljára úgy, hogy fájt a hasad?
És ha túl régen volt, akkor mikor engeded meg magadnak legközelebb? Mi tart vissza? Csúnyán néznek rád? Azt mondják gyerekes vagy? Őszintén… Kit érdekel?
Az élet nem mindig könnyű. Néha viszont lehet koszos, maszatos, nevetős. És attól lesz igazi.
Ha tetszett a cikk, adj visszajelzést ezzel is támogatva, hogy több hasonlóan érdekes anyagot tudjak hozni Nektek!
Írd meg kommentben, hogy mit gondolsz a témáról és hogy miről szeretnél még olvasni?
#motiváció #önvizsgálat adulthood better life boldog gyerekkor boldogság critics cruel world culture daily life eltűnt everyday life felnövés felnőtt felnőtté válás glitched mirror gondolatébresztő gyerek gyerekkor happy life idő kulturális kulturális hanyatlás kultúra közösség life mindennapi élet modern society MR.ILLEM munka oktatás personality problems problémák rushing society tanítás társadalmi problémák társadalom társadalomkritika valóság working élet élethelyzet önnevelés
Glitched Mirror 
Hozzászólás