Bevezetés – a digitális túlterheltség valósága
Nap, mint nap pörgetjük a social media platformokat, ki ezt, ki azt, de van, aki majdnem mindegyiket, ami elérhető manapság. Ez elég sok információt közvetít azok felé, akiknek ez napi rutinjuk. Néhány „hír” hasznos, mások kevésbé, tulajdonképpen a java részét a pörgetett infóknak fel sem tudjuk dolgozni. Van néhány, amik érdekesebbnek tűnnek, azokba kicsit jobban belemerülünk, de aztán megyünk tovább. Szerintem bátran kijelenthetem, hogy nagyjából mindenkire vonatkozik manapság, nyilván vannak kivételek, de ők is tájékozódnak valamilyen médiumon keresztül, hacsak nem a templomban, fodrásznál, vagy az utcán.
Rengeteg csoport akad, amik azon emberek gyűjtőhelye, akiket nyilván egy adott téma, vagy érdeklődési kör köt össze, lehet az város, hobbi, munka, politika, világ béli témák, és megannyi más, amit csak el lehet képzelni.
A közösségi csoportok tükröt tartanak a társadalomnak
Sok ilyen csoportot követek én is, mert eléggé szerteágazó az érdeklődési köröm, viszont van egy dolog, ami minden csoportban jelen van. Elég erőteljesen, ami azt illeti és valahol ez is késztetett arra, hogy ezt a bejegyzést, vagy monológot megírjam. Ez pedig nem más, mint a hihetetlen agresszió, arrogancia, negatívum, pesszimizmus, ellenségesség, megosztottság.
Összességében azt gondolom, hogy nem baj, ha nem gondolja mindenki ugyanazt, elég unalmas lenne a világ, ha mindenki ugyanúgy gondolkodna, ugyanazt szeretné és mindenben egyetértene.
A vita, ami már nem csak vita – egyben támadás is
Az mellett viszont nem tudok elsétálni, hogy bármerre fordítja az ember a fejét, mindenhol ugyanabba fut bele, hogy egyesek (és elég sokan vannak) milyen arroganciával és ellenségességgel állnak a másikhoz, legyen az politikai, vallási, szakmai, de tulajdonképpen bármilyen nézet. Valaki mindig okosabb vagy a másik oldal, aki emiatt sérül. Sajnos ennek a viselkedésnek is megvan a miértje, viszont nem biztos, hogy az megfelelően közelíti meg a valóságot, vagy ha mégis, akkor ily módon kellene kifejeznie magát az illetőnek.
Nem óhajtok senki feje felett pálcát törni, hiszen mindenki viselkedett már így, senki nem szent, mindenkinek vannak hibái és mindenki tudja, hogy valószínűleg nem ez a legjobb módja az önmegnyilvánulásnak, csak van, akit ez egyáltalán nem érdekel, és vannak olyanok, akik eléggé lelkiismeretesek ahhoz, hogy egy ilyen megszólalás tapasztalásával sérüljenek, esetleg visszatámadjanak. Ezekből lesznek az értelmetlen viták és veszekedések, pláne, ha mondjuk a fotelhuszárok okoskodnak, akiknek nem mindig van reális képük bizonyos témákról, mert nem néznek utána, de nem is áll szándékukban.
A merő rosszindulat és arrogancia manapság tulajdonképpen egy alap berendezkedése a társadalomnak, továbbá az illemtani, a kulturális és tiszteletbeli ismeretek eléggé hiányossá lettek, amiket ugye alapjáraton az ember otthonról hoz, de az oktatási intézményekben sem viszik túlzásba ezek terjesztését és elfogadását, mert manapság már mindenki csak túl akar élni a munkahelyén, egyre kevesebb a ténylegesen elhivatott szakember. Sajnos, akik próbálkoznak vele, azokat gyakran semmibe veszik, mivel manapság az etikett, az illem, a tisztelet már nem divat. A jelen generációk már semmibe vesznek olyan alapvető tényeket, hogy a szülőt, a tanárt, és alapjáraton a felnőtt embereket, pláne, akik segítenek neki, tisztelni kell, legalábbis illene.
Viszont, az az általános tapasztalat, és jó néhány megfigyelés eredménye, hogy az idősebb generációkban is fellelhető ez a jelenség, az intelligens viselkedés lejtmenete. Sajnos az utóbbi évtizedekben a korábban említettek jelentős hanyatlásnak indultak, – és itt most lehetne mutogatni, hogy ez kinek a hibája – ez még nem jogosít fel senkit arra, hogy olyan vállalhatatlan viselkedést tanúsítson, amit nagyon sokak.
Hogy mi váltotta ezt ki?
Ezt rákenhetjük a médiára, az internet őrületes terjedésére, a social media platformokra (amik szerény személyem szerint is jelentősen hozzájárulnak a társadalom megosztottságához), a politikai nézetkülönbségekre, de akár a szándékos népbutításra is (sajnos ez is jelen lévő probléma).
A probléma mindenütt jelen van. Sajnálatos módon tényleg napi szinten találkozunk ezekkel és egy idő után már beletörődünk, hogy ez a mindennapok része lett. Ez a mérhetetlen gyűlölet, arrogancia, ellenségeskedés, szidalmazás, a másik lenézése, a kísérőszavak gyűjteménye, – mondhatni az emberi butaság kiteljesedése.
Arról viszont kevesen beszélnek, hogy ezt lehetne javítani, ezeket nem feltétlenül kell elfogadjuk, mivel vannak lehetőségek, amikkel ezek részben ugyan, de orvosolhatók, kezdve az önneveléssel. Ez sokaknak sajnos meg sem fordul a fejében, mivel úgy vannak vele, hogy – „nekem ez így jó, ahogy van”. Viszont arról sokan megfeledkeznek, hogy ezekkel a tanulható készségekkel jelentősen javítható lenne mind a jelenlegi élethelyzetük, bizonyos dolgokhoz való hozzáállásuk, de még a kulturális megítélés is, mivel kikerülnének abból a mindennapos szürke gödörből, amibe valamikor belekerültek és megelégedtek azzal, hogy nekik úgysem lesz jobb. Igaz, akad olyan is, akinek az, ami jelenleg van, az tökéletes és nem is akart ettől többet soha. Ez rendben is van, nyilván mindenkinek a saját döntése. Ellenben vannak olyanok is, akik tudnának változtatni rajta, csak nem találják a kiutat a jelen helyzetből és ezáltal válnak olyanná, amilyenek pillanatnyilag. Tulajdonképpen van, akinél ez viselkedési forma csak egy felvett védelmi mechanizmus, mert nem elégedett önmagával, és nem találja azt, amitől több lehetne, pedig lehetséges, hogy elég lenne csak meghallgatni mások tanácsát és elgondolkodni rajta, hogy mi lenne ha? Egyszerűbb inkább a másik támadása és kioktatása, hogy „nekem te ne mondd meg”.
A tanult tehetetlenség és a védekezés
Ugye létezik a tanult tehetetlenség fogalma, amit tulajdonképpen mindannyian alkalmazunk, mivel sok negatív szokást is elsajátítottunk az elmúlt évek alatt, köztük ezt is.
Hogy ez miből fakad, hogy kúszik be az életünkbe sokan foglalkoznak, de konkrét miértje még a mai napig nincs, sok tényező játszik össze, aminek következtében ez kialakul bennünk. Ettől függetlenül jó hírünk is van ezzel kapcsolatban. A tanult tehetetlenség nem végleges állapot. Tudatos önfejlesztéssel, olvasással, koncentrált tanulással, támogató környezettel, vagy terápiával újra fel lehet építeni az önhatékonyság érzését – azt az élményt, hogy “tudok hatással lenni a dolgokra.”
Végszó – A kiút és a változás eshetősége
A helyzet az, hogy miként állsz a kérdéshez és hogy akarsz-e vele foglalkozni egyedül csak rajtad áll. Ha kényelmes, amiben mindennap élsz és elég neked, akkor ez a bejegyzés maximum egy olvasmány lesz számodra, már ha elolvasod.
Amennyiben viszont szeretnél változtatni az életeden, akkor rajtad a Világ szeme. Állj neki. Menj elébe a dolgoknak és teremtsd meg magadnak a lehetőségeket, hidd el, nem fognak maguktól jönni és felsorakozni az ajtód elé. Ilyen nem létezik.
Tanulj, fejlődj, alakíts ki kapcsolatokat, adj másoknak értéket, hogy Te is kaphass. Fogj meg egy könyvet, ülj le és olvass. Kezdd kicsiben, aztán jöjjön egy újabb és egy újabb. Hidd el, nem fogod megbánni.
Ha tetszett a cikk, adj visszajelzést ezzel is támogatva, hogy több hasonlóan érdekes anyagot tudjak hozni Nektek!
Írd meg kommentben, mit gondolsz a témáról és miről szeretnél még olvasni?
#motiváció #önvizsgálat BLOG English
#motiváció #önvizsgálat adulthood better life boldog gyerekkor boldogság critics cruel world culture daily life eltűnt everyday life felnövés felnőtt felnőtté válás glitched mirror gondolatébresztő gyerek gyerekkor happy life idő kulturális kulturális hanyatlás kultúra közösség life mindennapi élet modern society MR.ILLEM munka oktatás personality problems problémák rushing society tanítás társadalmi problémák társadalom társadalomkritika valóság working élet élethelyzet önnevelés
Glitched Mirror 
Hozzászólás