OZZY – A Sötétség Hercege a Fénybe ért

GLITCHED MIRROR

4–6 minutes

(A fenti kép mesterséges intelligenciával generált, festményszerű illusztráció, amely csupán művészi értelmezésként szolgál. Nem hivatalos portré, és nem áll kapcsolatban Ozzy Osbourne-nal vagy képviseletével.
A kép nem eredeti fényképen, hanem általános vizuális inspiráción alapul, és nem sérti harmadik fél szerzői jogait.)

John Michael Osbourne. Vagyis, ahogy az egész Világ ismeri, Ozzy Osbourne. A Sötétség Hercege. Már a megjelenése is figyelemfelkeltő volt – hát még az, amit maga az ember képviselt. Egyedi, extravagáns, őrült és őszinte.

Az életútja korántsem nevezhető zökkenőmentesnek, már egészen a gyerekkorától kezdve. A leírások és elbeszélések alapján eléggé zűrös volt, konfliktusoktól és balhéktól nem nevezhető mentesnek. Ezek a zűrök végig kísérték az életét – amikről valószínűleg mindenki hallott már, aki valaha kapcsolatba került ezzel a műfajjal.

Ozzy személye egy kultusz lett. Egy ikon a rock és metál rajongók körében. A Black Sabbath tagjaival karonöltve olyan alapköveket fektettek le a metál színtérbe, amiből minden és mindenki kinőtt a későbbiekben. Ők négyen voltak mondhatni a heavy metal megalkotói, Ozzy Osbourne, Tony Iommi, Geezer Butler és Bill Ward. Se több, se kevesebb. Igaz, ők akkor ezt még valószínűleg nem tudták, de innen indult minden.

A négy birminghami srác útja végül különvált, így Ozzy a sajátján folytatta az utazást, amiből meg a már jól ismert történelmet és a Sötétség Hercegének felemelkedését üdvözölhettük.

Nem akarok mindenbe belemenni, mindent megtaláltok a magazinokban, könyvekben, vagy a neten, valamint az elmúlt napokban, hetekben mindenki ezzel foglalkozott és sokan sokféleképpen megírták ugyanezeket, csak a saját szemszögükből.

Ozzy egy ikon lett. Egy megkerülhetetlen alap, minden metál rajongónak. Az ő nevét mindenki ismeri. Ismernie kell. Aki a rock/metál zenével foglalkozik, hallgatja, műveli, tanítja, annak kötelező. Ha nem, akkor elengedhetetlen, hogy tisztában legyenek ezzel a háttérrel. Akkor addig vissza ne gyere, amíg nem készültél fel belőle.

Emlékszem, volt annak idején egy beszélgetésem 2-3 sráccal, akik újak voltak úgymond a rockzenében. Fekete zenekaros pólók, már meg nem mondom milyen együttes, de nem a nagyok közül, szegecses övek, bakancs, miegyéb.
Elég sokat beszélgettünk egy akkori fellépésünk után – akkoriban én is zenéltem – és szóba kerültek, hogy ki mit hallgat, ilyesmik, aztán felkerült a lemezjátszóra a régi poros lemezek gyűjteménye. Döntő többségében fogalmuk sem volt róluk. Csak egy pár példát, hogy miről is beszélek.
Led Zeppelin, Uriah Heep, Deep Purple, Iron Maiden, Judas Priest, Queen, néhány amcsi banda végül a Black Sabbath.
Nem kicsit voltam megrökönyödve, amikor lényegében a Metallicán meg a Slayeren kívül mást nemigen ismertek, de őket is csak hallomásból.

Mielőtt bárki a komment szekcióban esetleg leszedné a fejemet emiatt a cikk miatt, mindenkinek szíve joga, hogy mit hallgat. Nem célom ítélkezni senki zenei ízlése felett, hiszen mindenkinek szíve joga, mit hallgat, de megdöbbentő volt szembesülni azzal, hogy ilyen hiányosságok vannak.

Azt valahol meg tudom érteni, hogy újként nem ismernek 1-2 régi zenekart, de hogy a legnagyobbakról még csak nem is hallottak, azon egy kicsit megdöbbentem. Amikor fogalmuk sincs arról, hogy kicsoda Freddie Mercury, Ozzy Osbourne, Bruce Dickinson, Keith Richards, Jimmy Page, vagy akár Slash, az elgondolkodtató.
Miután elmagyaráztam nekik a rocktörténeti alapokat, a végére hagytam Ozzy-t.
Ott sikerült annyit kinyögni, hogy „Ja, aki leharapta a denevérnek a fejét?”.
Mondom „Igen. Róla beszélünk.”.

De nyilván voltak még Ozzynak emlékezetes jelenetei, amik – gyanítom sokaknak megvannak – mindig megérnek egy őszinte mosolyt. Akár ez, akár a Mötley Crüe-s hangyás medencés sztori, vagy a The Osbournes bármelyik olyan pillanata, ahol Ozzy alkotott valamit, mindegyik egy olyan szerethető karaktert nyújtott nekünk, amik csak tovább és tovább növelték az ő ikonikus mivoltát.

Sajnálatos módon az utóbbi pár évben, amikor sorra jöttek a hírek, hogy egyik egészségügyi probléma jött a másik után, aggodalommal töltötte el a rajongókat, de a rock és metál szféra képviselőit is. A Parkinson-kór, a gerinc műtétek, ha jól értesültem, akkor itt daganatot is találtak, majd ugye az idei (2025) évben pedig tolószékbe is került, mivel a teste kezdte feladni, így már nem tudott rendesen lábra állni.

2025 július 5-én egy ikonikus és rocktörténelmi esemény került megrendezésre, amivel mind a Black Sabbath, mind pedig Ozzy el tudott búcsúzni a közönségtől.
Ezzel a monstre koncerttel, rengeteg vendég előadó kíséretében (Zakk Wylde, Steven Tyler, Tom Morello, Metallica, Guns N Roses, Slayer, Anthrax, Pantera és még sokan mások) lezártak egy korszakot 40.000 emberrel a közönségben és több millióval a világhálón (köszi a live streamért).

(A kb. 9 órás monstre esemény és a koncertek megnézhetők a YouTube-on és számos videó megosztón is.)

Ozzy egy speciálisan a számára készített trónon ülte végig a bulit, mivel sajnos nem tudott felkelni belőle. Többször is próbált, de a teste cserben hagyta. Így, ha „rohangálni” ugyan nem is volt képes fel-alá, mint anno, énekelni, tapsolni, hergelni a tömeget, uralni a teret, az időt és a közönséget még mindig mesterien tudta.
Számára ez egy élet művének a méltó megkoronázása, és a személyes pecsétje volt. Így kell valamit lezárni. Egy élet munkáját, egy álmot, egy víziót. Birmingham és az egész rock világ örömmámorban és boldogságban úszott, mert ez egy igazi nagybetűs rocktörténelmi esemény volt.

Aztán rá pár héttel, az örömmámor színt váltott. A derűs és vidám hangok elnémultak. A színek, amik derűt és boldogságot sugároztak, hirtelen eltűntek, mintha csak elvágták volna. A helyükre néma, vágható csend és szürke, fekete színek kerültek, amik mélyebbek és sötétebbek, mint amit ismertünk.

Meghalt Ozzy Osbourne.

Döbbenet és csend. Az erősítők és a mikrofonok elnémultak. Nincs az alap villanyzaj. Nincs mikrofonpróba. A villám lesújtott és volt, nincs.

Az egész világ csak bámul értetlenül, hogy „MIVAN???!”.

2025. Július 22.
Ozzy elhagyta a színpadot.

Elment Lemmyhez és Randyhez. A két legjobb barátjához, akik már jóval korábban bejelentkeztek az égi zenekarba, Hendrix, Cobain, Joplin, Lynott, Mercury, DIO és a többi óriás mellé.

Sosem voltam egy hatalmas Ozzy rajongó, de mindig áhítattal néztem, amiket művelt, és hallgattam a műveit, amiket itt hagyott nekünk, hogy örök lejátszáson pörögjenek. Halljuk a halhatatlan hangját, lássuk az ikonikus karakterét, és hogy mindig meg tudjuk köszönni neki, hogy olyat alkotott, ami alapjaiban változtatta meg a világban a zenét. Ő csak álmodott, és megvalósította.

Még hallani valahol az éterben, talán pont, amikor elhagyta a testét ezt énekelhette.

Mama, I’m coming Home.

#RIPOzzy

Ha tetszett a cikk, adj visszajelzést ezzel is támogatva, hogy több hasonlóan érdekes anyagot tudjak hozni Nektek!

Írd meg kommentben, hogy mit gondolsz a témáról és hogy miről szeretnél még olvasni?